Élet-Út-Kereszteződések Tabi Kazu honlapja

Nekem Petőfi hősies verssorai jutnak eszembe..

"Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet."

Folyton a szabadság zászlai alatt harcoltak a hős katonák. Persze ezt is csak a férfiak (ebbe most ne menjünk bele). Igazából miért harcoltak legtöbbször? Szabadságért? Mondjuk halomra ölték egymást, és jó esetben elvonult az ellenfél. Aztán folytatódott egy másik hódoltság. Amit az egyház, az állam, a társadalom rótt az emberekre. Mert igen, társadalom és egyén, a kettő egységben kell legyen. Csak valahogy, korlátokat látok csak, és nem az egyéni boldogságért kijelölt ösvényeket. Észre kellene venni,és nemcsak néhány embernek,mert sajnos csak a legnagyobb csorda bír a hatalommal. Jobb is lehetne,sokkal jobb a világ, de abban hiszek,hogy akinek már a saját világa fontos,hisz benne, és azt teljességgel meg tudja élni, félig győzött.

Nagyon örülök,hogy van még olyan,mint Te. Jó gondolatok. Indítanak.

Hát Kazu, először kicsit meglepődtem, aztán azon agyaltam, honnan jutnak neked eszedbe ezek a gondolatok. Az életben nem törném a fejem ilyen dolgokon, ahogy mondod, eszembe sem jut megkérdőjelezni. Tényleg elképesztő, mennyi minden van a fejünkben, aminek talán nem kéne agyunkat terhelnie, mert szemét, vagy ami rosszabb, hazugság. Lehet valami abban, hogy nincs idő magunkra. Jó az a taichi hasonlat!
Hát, most van min rágódnom egy darabig, de kösz.

Nagyon sok érdekes kérdést vet fel az írás – és nem tagadom, olvasása közben rengeteg régen olvasott és politikai filozófiából tanult dolog kavarog bennem: a szabadság, mint filozófiai és teológiai probléma, determináció, kormányzat, az állam létrejötte . . . etc. Ezen gondolatok felidézése mellett, ami igazán megragadott a cikkben, az az, hogy felhívja a figyelmet arra, mennyire könnyű leadni a döntés felelősségét avval, hogy egy klisévé merevedett szakrális szövegrészletre hivatkozva sokan azt hiszik, ők megtesznek mindent, s a sorsuk már nem rajtuk múlik.

Azt is kiolvasom a cikkből – amivel maximálisan egyetértek –, hogy a körülményeinket mi magunk alakítjuk, tehát felelősek vagyunk, és nem lehet a „körülményekre” való hivatkozással zombivá válnunk, akiknek minden mindegy, akik elhiszik, helyettük mindent eldöntenek – és ráadásul jól. Jean-Paul Sartre azt mondja, hogy amikor két rossz között kell döntenünk, akkor is döntenünk kell, mert akármelyik rosszat választjuk, még mindig jobb, mintha nem választunk semmit, még mindig jobb, ha vállaljuk a rossz döntés ódiumát.

Magam is hiszek abban, hogy nem szabad bábokká válnunk, akikkel megszavaztatnak bármit, akinek minden mindegy, akikkel elhitetik, csak kollektív akarat van (a diktatúrák ideológiája mindig erre hivatkozik), és az egyéni szabadságot alá kell rendelni a közösségi érdeknek.

A közösséget egyének alkotják . . .

Erről az a tai chi gyakorlat jut eszembe, amikor egy bizonyos mozgássor közben az egyik kéz szimbolizálja az egyént (yin), a másik a közösséget (yang), és bár külön utakon járnak, ugyanoda térnek vissza (az Egységbe). Az írás nekem azt sugallja, hogy a szellemi tudatosság és ébredés közben az ember rájön, az individuum és a közösség nem ellentétei egymásnak, hanem az egyikből jön létre a másik, az egyéni akarat és a közösségi akarat időnként ideig-óráig különböző lehet (akár évtizedekig is – bizonyos történelmi szituációkban), de kozmikus szinten csak Egység van.